Kling Feri tollából - szubjektív élmény
Keleti Pályaudvar. Állomás.
A Grundk3rt, mint közösségi kert, nem érzi feladatának sem a politikai állásfoglalást, sem globális társadalmi krízisek megoldását. Nem célunk, és nem felelősségünk eldönteni a Keletinél várakozó emberekről, hogy ők háborús menekültek vagy gazdasági bevándorlók. Mi csak a saját történeteinket meséljük el.
A Grundk3rt tagjai között sokan vannak, akik az átlagnál nagyobb szociális érzékenységgel és felelősségtudattal vannak megáldva/megverve, és az önkéntesség kultúrája is közel áll hozzánk. Többen közülünk egyénileg segítik az úton lévő vándorokat, és most néhányan együtt mentünk ki a Keletibe.
Itt vetem közbe, még mielőtt megkérdezitek, miért nem a határainkon belül élő rászorultakkal foglalkozunk, hogy aki rendszeres olvasója a blognak, az tudja, foglalkozunk velük is. Az önkéntesség pedig olyan, hogy az ember önként dönti el, mire van aktuálisan kapacitása, mi lépi át éppen az ingerküszöbét. Most a vándorok.
Gondolkodtunk rajta, hogy ha néhányan együtt megyünk segíteni nekik, azt Grundkertként tegyük-e, vagy magánemberekként. Grundk3rtként tartottunk már jótékonysági aukciót fedél nélküli családnak, gyűjtöttünk játékokat a hajdúhadházi roma gyerekeknek, ezek azonban a Grundk3rtben történtek. A Keleti más. Így hát egyik nap, néhány ismerős elment a Keletibe.
Nem azért, hogy megoldjuk a válságot. Arra sem erőforrásaink, sem tudásunk nincs. Mi annyit tudtunk tenni, hogy néhány embernek, aki aktuálisan nehéz helyzetben van, juttattunk egy mosolyt, egy csokit, egy szendvicset, vagy egy palack vizet.
Nehéz róla mesélni, mert fizikailag nem történt semmi rendkívüli. Elmentünk a boltba, bevásároltunk zsömlét, sajtot, müzliszeletet, Túró Rudit, paradicsomot, csokit – A pénztáros néni vajon tudta, miért veszünk annyi müzliszeletet, és azért kérdezte, adjon-e pingvint a gyerekeknek? Sosem tudjuk meg, de mintha lett volna a mosolyában valami cinkos, mindentudó összekacsintás. –, csomagokat készítettünk, elvittük a Keletibe, kiosztottuk, hazamentünk.
Az apró, emberi gesztusokat pedig sokkal nehezebb érthetően-érezhetően átadni. Nem tudom elmondani, milyen volt, amikor az apuka kért még egy müzlit, félénken mosolyogva, hogy nem akar ő kettőt megenni, sőt, igazából egyet sem, hanem azt szeretné, ha mindkét gyermeke kaphatna. Ahogy azt sem, hogyan jöttek oda felnőttek, gyermekek, mosolyogva, rámutatva valamire, hogy ők abból kérnek. Aztán egy szurtos, talán szír kislány, szégyenlősen rámutatott a rolleremre. Nem várta, hogy megkapja, afféle „mindegy, megpróbálom, annyira tetszik” kifejezés ült az arcán. Én meg mire végiggondoltam, hogy nekem lenne a közeljövőben lehetőségem, hogy másikat vegyek, neki meg, ki tudja, lesz-e valaha, már hiába néztem utána, nem láttam sehol.
Nehéz elmondani az érzést, mikor egy fiatalember odafordult, nem kért semmit, csak azt szerette volna, ha tudnánk, nagyon hálás nekünk, hogy gondoskodni próbálunk róluk. Hiába mondtam, hogy ez csak annyi, ami a szívünkből jön. Azt mondta, érti, tudja, az ő szívében pedig hála van. És bár a szavai felét sem ismertem, amiket mondott, értettem, mert lélektől lélekig beszélt. Most is hallom, visszhangzik bennem, ahogy ismételgeti „Very, very thank you!”
Én pedig köszönöm neki. Köszönöm, hogy a vándorok itt vannak, és megtapasztalhatom, mennyire felemelő dolog segíteni. Köszönöm – Istennek, Allahnak, a sorsnak? - hogy lehetőségem van segíteni, ha csak egy palack vízzel is. Mert én megtehetem.
Fotó: Kingha Fetykó - Kommandoi égbolt - 2011
